Csillagvizsgáló

Csillagképek: Orion, a Vadász

2018. április 11. - PFreddy

Valószínűleg mindenki nézett már fel az éjszakai égboltra ismert csillagképek után kutatva. Tiszta téli estéken a legfényes csillagok közel kör alakú alakzata vonzza elsősorben a tekintetünket: ez a Nagy Téli Hatszög – amit hét csillag alkot. A látszólagos ellentmondások folytatásaként még a tavaszi hónapok kora esti óráiban is teljes létszámban mefigyelhetőek horizont felé közeledő alakzat csillagai: legnyugatabbra az Aldebaran; magasan a Capella, illetve a Castor és a Pollux; dél-nyugat felé pedig a Procyon és a Szíriusz; végül a horizonthoz legközelebb a Rigel. Utóbbi a téli-kora tavaszi égbolt talán legmarkánsabb csillagképében, az Orionban található, amelyben csak úgy hemzsegnek a csillagászati látványosságok és érdekességek.

800px-orion_3008_huge2.jpgAz Orion egy hosszú- és egy még hosszabb expozíciós idejű felvételen. Utóbbin jól kivehető az Orion Molekula Felhő (vöröses ívek). (Forrás: Mouser/Wikipedia; Rogelio Bernal Andreo)

Látványosságuk és az égen elfoglalt pozíciójuk miatt nem csak a görögök, de gyakorlatilag minden ókori nép legendákat szőtt az Orion hét fényes csillaga köré. Közülük négy egy téglalap csúcsait alkotva helyezkedik el, további három pedig középen, egy sorban, kissé átlósan. Az alakzat klasszikus mitológiai megfejtése a Vadász, amely épp az íját feszíti, vagy már az állatbőrt nyúzza, esetleg épp a Bikával küzd (fakultatív). Ez alól a magyar legendák sem képeznek kivételt, amelyekben a csillagképet eredetileg Hunor és Magor apja, a legendás vadász, Nimród után nevezték el; igaz, a folklórban gyakran Kaszásként is hivatkoztak rá.

hatszog_1.pngAz Orion elhelyezkedése a Téli Hatszögben. (Forrás: Stellarium)

Görög mitológiai története mai szemmel nézve a zaklató hősszerelmes tragédiája. Posszeidón tengeristen fiaként Orion hatalmas termetű és erejű férfi és messze földön híres vadász volt, aki a titán Atlasz hét (!) lányát ostromolta szerelmével. Az a bizonyos szikra azonban hiányzott, olyannyira, hogy a hölgyek inkább az égre menekültek – ők lettek a Plejádok (magyarul a Fiastyúk) fényes csillagai. Később Artemisznél feszítette túl a húrt rámenősségével, konfliktuskezelésként pedig a vadászat istennője egy skorpióval mérgező csípése révén végzett Orionnal. Egy másik legenda szerint a gyilkos ízeltlábút Gaia küldte, akinél Orion azzal a fogadalmával húzta ki a gyufát, miszerint le fog vadászni minden állatot a világon. Így vagy úgy, Orion és a skorpió is az égboltra került, az istenek azonban annyiban kedveztek a legendás vadásznak, hogy az égbolt két ellentétes pólusába kerültek és sosem vannak egyszerre az égen.

orion_stellarium.pngAz Orion konstelláció és csillagai. (Forrás: Stellarium)

A teljes éjszakai égbolt hetedik, egyben az Orion csillagkép legfényesebb csillaga a Rigel (mégis, csak a β Orionis címet érdemelte ki), amely a Téli Hatszög alsó csücskét alkotja (legalábbis tavasszal); mostanság a dél-nyugati horizont közelében látható. A többi, szabad szemmel látható csillagokhoz képest relatíve távol, 860 fényévre található a Naprendszertől, ám ezt a távolságot ellensúlyozza a Rigel elképesztő luminozitása. A Naphoz képest 17-szer nagyobb tömegű kék szuperóriás által kibocsájtott energia 120000-szer nagyobb, mint a mi sárga törpecsillagunk esetében. És ez még csak a Rigel legfényesebb csillaga, a Rigel A, ugyanis összesen három csillagot látunk ’egyben’. Közülük a két kisebb fizikailag is egy rendszert alkot, távol a legfényesebb szuperóriás komponenstől. Látszó távolságuk az égbolton ~ 10 ívmásodperc, amely akár egy 15 cm-es teleszkóppal is felbontható.

1.jpgA tavaszi kora estéken a nyugati horizont közelében könnyedén észrevehető az Orion. A leglátványosabb csillag, a Szíriusz ugyan a Nagy Kutya csillagképhez tartozik (a képen balra, középen), a második legfényesebb azonban a Rigel lesz. Az Orion öve (három csillag egymáshoz közel, egy vonalban) szintén segít a tájékozódásban.

Talán még érdekesebb (kulturális és tudományos szempontból egyaránt) az Orion csillagkép második legfényesebb csillaga, a narancsos színű α Orionis, ismertebb nevén Betelgeuse (ejtsd: betelgeuze, betelgőz, bíteldzsúsz vagy ahogy jól esik). A név arab eredetű (akárcsak a névvel rendelkező csillagok többségénél); a Yadd al-Jauza, vagyis Orion keze kifejezésből származik. Gyakori vendég a popkultúrában: a Galaxis útikalauz stopposoknak egyik prominens szereplője, Ford Prefect a Betelgeuse egyik bolygójáról származik, akárcsak H. P Lovecraft Cthulhu mítoszának számos ősi istene. Philip K. Dick novellájában, a Tony and the Beetles-ben viszont épp az emberiség látogat a Betelgeuse-höz, cseppet sem békés szándékkal. 

A Betelgeuse egy fényességét változtató, élete végére felfúvódott vörös szuperóriás (színe még szabad szemmel is kiszúrható). Fényessége (a tizedik legfényesebb csillag), közelsége (430 és 600 fényév között szórnak a mérések) és főként mérete miatt (a Nap átmérőjénél 900-szor nagyobb, bár mostanság éppenséggel zsugorodik) ideális vizsgálati alanya a nagy tömegű csillagokat és a szupernóvákat kutató csillagászok számára – a Betelgeuse ugyanis közvetlenül a szupernóva-robbanása előtt áll. A ’közvetlenül’-t persze csillagászati léptékben és bizonytalansággal kell érteni: várhatóan valamikor a következő százezer évben fog felrobbanni. Aggódni szerencsére nem kell (tízszer messzebb van annál, hogy veszélyt jelentsen a földi életre), viszont amikor bekövetkezik a látvány elképesztő lesz; fényessége hetekig még a teliholdat is túl fogja ragyogni.

6721470465_d8e2f7089f_b.jpgValahogy így festene a szupernóva a Betelgeuse helyén. (Forrás: Adrian Jannetta)

A Betelgeuse egyike annak a maréknyi csillagnak, amelyekről az űrteleszkópoknak, illetve az interferometriával összekapcsolt földfelszíni távcsöveknek köszönhetően valódi, felbontott képpel rendelkezünk. Habár ezen mérések részletesség terén nyilván elmaradnak a Napunkról készült felvételekhez képest, így is számos felfedezést köszönhető nekik. Már a Hubble űrtávcső több, mint húsz évvel ezelőtti, az UV-tartományban készült felvételein is tetten érhető a Betelgeuse nem radiális pulzációja, amely a vörös szuperóriás állapotot leíró elméleti modellek sajátja. Erre rátett még egy lapáttal a ALMA rádiótávcső-együttes felvétele, amely egy óriási kiterjedésű, az átlagosnál több, mint 2000 °C-szal forróbb világos foltot mutatott a csillag felszínén. A chile-i VLT teleszkópok képén pedig remekül látszik a Betelgeuse pulzációi által korábban ledobott, a csillagtól lassan távolodó gázfelhők, amelyek szintén aszimmetrikusan ölelik körbe a vörös óriást.

800px-betelgeuse_captured_by_alma.jpgA Betelgeuse az ALMA (balra), valamint környzetével együtt a VLT felvételein. (Forrás: ESO)

Az Orion csillagkép azonban nem csak a fényes csillagai révén kedves az amatőr és kutató csillagászoknak egyaránt. Az Öv három csillaga (Alnitak, Alnilam és Mintaka) alatt egy, szabad szemmel is látható csillagcsoportosulás található, amelyet az Orion kardja néven ismerünk (illetve más, khm, obszcén névvel is illetik). A kard közepén az élesebb szeműek pedig egy elkenődött világosabb foltot is kiszúrhatnak, amely teleszkópon keresztül gyönyörű félkörívben rajzolódik ki. Ez az M42, avagy az Orion köd, az egyik legközelebbi (1300 fényévre lévő) csillagkeltő régió, tele színpompás gáz- és porfelhőkkel, valamint frissen született (alig pár millió éves) csillagokkal. Kellő nagyítás mellett a középen lévő legfényesebb csillagokat alkotta Trapezium is megpillantható. Az emberi szem korlátai miatt az Orion ködnek csak az alakját tudjuk közvetlenül kivenni, hosszabb expozíciós felvételekkel azonban felbukkannak a gázfelhők pazar színei is (és ezek nem hamisszínes képek!).

m42bbig.jpgAz M42, vagyis az Orion-köd. (Forrás: Bob & Janice Fera)

A mintegy 12 fényév átmérőjű Orion-köd valójában csak egy kisebb, sűrű része az óriási, egész csillagképet lefedő Orion Molekula Felhőnek (lásd a nyitóképet). A több száz fényévre kiterjedő nebula, amelynek nagyobb részét a ritkásabb hidrogén-felhők színezik vörösre, több, kisebb-nagyobb csillagkeltő régiót, reflexiós ködöt, valamint sötét porfelhőt is tartalmaz. Utóbbiakra a leglátványosabb példa a jelentős nagyítás mellett kamerával tetten érhető Lófej-köd, amelyet melegebb gázba benyomuló hideg porfelhő alkotott tökéletesen sakkfigura-alakúra.

horsehead-nebula-at-the-orion-credit-copyright-adam-block-mt_-lemmon-skycenter-u_-arizona1.jpgA Lófej-köd.

A napokban még teljes pompájában elcsíphető az Orion csillagkép, már csak ezért is érdemes ellátogatni egy csillagvizsgáló nyitva tartására. Ha nem - nos, ez esetben novemberig kell várni a kora esti Orionra.

 

Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló blog Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz látványos felvételeket, friss tudományos eredményeket és egyéb aktualitásokat.

A bejegyzés trackback címe:

https://csillagvizsgalo.blog.hu/api/trackback/id/tr2713826764

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Skunkworks 2018.04.11. 21:33:09

Nagyon jó írás, tetszett!

haXXor 2018.04.12. 14:01:20

Szuper írás. Én annyival egészíteném ki a Betelgeuse-os sztorit, hogy akár még a mi életünkben láthatjuk a halálát ami szerintem egy baromi szuper dolog lenne :D

PFreddy 2018.04.12. 14:28:35

@haXXor: Naná, a bármikor a következő évben a holnapi nap is beletartozik.
Sőt, kiegészítésül azoknak akik nem nem megfigyelési-, hanem abszolút rendszerben gondolkoznak, természetesen arra is van csekély sansz, hogy már felrobbant. Végülis több, mint 400 fényévre van.

korxi 2018.04.19. 19:46:46

A Betelgeuse szupernovává válását én is nagyon várom már!:)

De lehet hogy mondjuk 100 év múlva a csillagászat már nagyon közeli pontossággal meg tudja majd mondani egy csillag szupernova-robbanásának idejét, és megállapítják hogy a Betelgeuse esetén ezt még az elkövetkezendő pár tízezer évben nem fog megtörténni.