Immáron több, mint egy éve, hogy az emberiség történetének második legtávolabbra jutó űrszondája is elérte a Naprendszer (egyik) határát. Mondhatni, ideje volt már, főként ha figyelembe vesszük, hogy 42 évvel ezelőtt indult el hosszú útjára. A Voyager űrszondá(k)nak azonban nem csak a Naprendszer "széle" volt a kitűzött úticéljuk, az említett határ pedig messzebb van, mint az gondolnánk - hogy pontosan hol, arra pont a Voyager űrszondák adták meg a választ.
Valószínűleg mindenki nézett már fel az éjszakai égboltra ismert csillagképek után kutatva. És talán még az áltudományok legharciasabb ellenzői is eltűnődtek azon, merre található a saját csillagképük. A bejegyzés közzétételekor lassacskán véget ér a Nyilas csillagjegy ideje, következésképp, ha az utóbbi hetekben ünnepelted a születésnapodat, akkor valami köze kell, hogy legyen az azonos nevű csillagképhez. Vagy nem. Egész nagy valószínűséggel a Nap nem is a Nyilas csillagképben tartózkodott, amikor születtél, hanem egy egészen elhanyagolt csillagképben, az Ophiuchusban, avagy magyarul a Kígyótartóban. De az meg micsoda, és akkor meg mi értelme ennek az egésznek? Elöljáróban annyit, hogy nem sok, viszont ennek okán göngyölítsük fel, hogy akkor mégis mindez honnan ered, és mit érdemes tudni erről a konstellációról!
A Kígyótartó (Ophiuchus) csillagkép ábrázolása. (Forrás: Stellarium)
A színpompás felvételeket szemlélve az lehet a benyomásunk, hogy a galaxisok az Univerzum nyugodt és érinthetetlen csillagszigetei. Hiába azonban az elképesztő tömegük és a végtelennek tűnő távolságok, milliárd éves időskálán előbb-utóbb jönni fog egy hasonló kaliberű galaxis, hogy kezdetét vegye az összeolvadás hosszú káosza. Ugyanez igaz a galaxisok közepén található szupermasszív fekete lyukakra, amelyek szintén párt találnak az összeolvadás során - vagy éppenséggel párokat, ha egy harmadik galaxis is becsatlakozik a történésekbe. Ezekből a különleges triókból mindössze maréknyit ismerünk, a közelmúlt kutatásai azonban két új felfedezéssel is megörvedeztettek bennünket. Köztük az eddig felfedezett legszorosabb fekete lyuk kettőssel, amelyek ütközése már csak idő kérdése - bár azt még nem igazán értjük, ez miként is működik.
A alábbiakban is szóba kerülő NGC 6240 összeolvadás közben lévő galaxis a Spitzer és a Hubble űrtávcsövek felvételeiből összeállított képen. (Forrás: NASA / ESA / JPL-Caltech / S. Bush et al)
2016 óta Thrawn immár három könyvet és két évadnyi animációt tudott le a Disney Star Wars univerzumában. Legutóbb a Thrawn – Treason című könyvben jelent meg, amely bár a trilógia befejező kötete, Timothy Zahnnak vannak még tervei a chiss admirálissal - mindez természetesen függ a Disney döntéshozóitól is. A regény angol nyelven 2019. július 23-án jelent meg, magyarul pedig november 17-től olvasható - ennek alkalmából következzen némi kritikával kevert kedvcsináló. Vendégposzt ProfPhysx tollából.
Az Uralkodó és Thrawn a könyv hivatalos borítóján.
Jelen bejegyzés írásakor a NASA számlálója 4084 felfedezett exobolygót (Naprendszeren kívüli planétát) jelez, ez a szám pedig a közeljövőben ismét több százzal fog növekedni a TESS űrtávcsőnek köszönhetően. Ha a felfedezett exoholdakat akarnánk számon tartani, akkor még jó darabig aktuális lesz a következő szám: 0. Pedig a szűkebb kozmikus környezetünket szemlélve egész más a helyzet: a Földnek csupán egy holdja van (ez a Hold, talán hallottál már róla), a Naprendszerben azonban összesen 212 ismert természetes szatellita kering a bolygók körül. Ezt a számot főként a két gázóriás dobja meg, a Jupiter 79-cel, míg a Szaturnusz (a közelmúltban felfedezett húsz újjal együtt) 82-vel száll be a közösbe. Ezek közel a legnagyobb, a Ganümédész közel akkora, mint a Mars (a Merkúrt pedig le nyomja). Logikusan feltételezés, hogy az eddig felfedezett sokezer exobolygó körül is található legalább ekkora (de még inkább nagyobb) exohold. Miért nem fedeztek akkor még fel egyet sem?
