Az általános vélekedéssel ellentétben, nem csak augusztusban érdemes hullócsillagok után kutatni az éjszakai égbolton. Valójában egész évben lehet tapasztalni kisebb-nagyobb eséllyel felvillanásokat, amelyeket az űrből érkező kósza meteorok vagy pedig csoportosan, meteorraj formájában érkező porszemcsék okoznak. Keddről szerdára virradóra az utóbbiak egyik leglátványosabb képviselője, a Quadrantidák meteorraj fog tetőzni, amely még az augusztusi Perseidáknál is látványosabb égi jelenséget ígér. Legalábbis azoknak, akik bírják a hideget.
Kezdésként nem árt tisztázni néhány fogalmat. A népnyelv által hullócsillagnak nevezett jelenséget többségében néhány tized milliméter átmérőjű porszemcsék okozzák, amelyek bolygónk légkörébe érve nagy magasságban elégnek. Tudományos megnevezésük alapján ezek a legkisebb meteoroidok (ide tartozik mindenféle méretű űrbéli törmelék a szemcséktől a kisebb aszteroidákig), amelyekből meteor válik, amikor találkozik a Földdel, de túl kicsik ahhoz, hogy meteoritot (felszínt elérő maradványt) hagyjanak hátra. A porszemcsék 20-70 km/s-os sebességük miatt még így is jelentős utat tesznek meg a sztratoszférában, amely mentén gerjesztik a levegő molekuláit. Ezen molekulák által kisugárzott fotonokat láthatjuk mi rövid, ám fényes felvillanásként (és ugyanekkor érdemes a hagyomány szerint kívánni is valamit). Eredetük változatos lehet; származhatnak pl. nagyobb objektumok (kisbolygók) ütközéséből, a bejegyzés témájául szolgáló meteorrajok azonban szinte kivétel nélkül üstökösökből keletkeznek.
Az üstökösök javarészt jégből és szilikátokból álló, néhány kilométer átmérőjű objektumok, amelyek elnyújtott, ellipszoidális pályán keringenek a Nap körül (persze a Naprendszer nem kizárólagos forgalmazója az üstökösöknek, sőt, már közvetett úton fedeztek is fel üstökösöket már csillagok körül). Több ezret ismerünk belőlük, néhány különlegesebb pedig a köztudatba is utat tört magának, mint pl. a relatíve gyakran visszatérő Halley (75 év után, majd 2061-ben tér vissza), a szuper-látványos Hale-Bopp (rá kicsit több, mint 2000 évet kell várni) vagy az Európai Űrügynökség Rosetta missziója által meghódított Csurjumov-Geraszimenko/67P (ide pedig mi nem megyünk vissza).
A Hale-Bopp üstökös 1997-ben.
Ahogy a Halley/Hale-Bopp példái is mutatják, bizonyos üstökösöket szabad szemmel is megpillanthatunk. Erre akkor van esély, amikor egy kellően nagy példány Nap-közelbe ér; a felmelegedő üstökösmagot ekkor nagy mennyiségű gáz- és poranyag hagyja el, amelyek egy kékes, illetve egy fehéres színű csóvát hoznak létre. Míg az üstökösmag bolygóközi léptékben kis méretű, a lemaradó porcsóva akár több százmillió kilométerre is elnyúlhat. Anyaga, az apró szemcsék maguk is pályára állnak a Nap körül, amelybe bolygónk rendszeresen belefut éves pályáján. Innentől pedig már ismert a történet.
Az üstökösök csóváinak keletkezése
A fentiekből következik, hogy mindegyik meteorrajhoz köthető egy "szülő" üstökös, illetve egy adott érkezési irány, az ún. radiáns. A legnevezetesebb raj a Perseidák, amelyeket augusztusban, különösen 13-a környékén lehet megfigyelni, radiánsa pedig a (minő meglepetés) a Perszeusz csillagképben található. A hullócsillag-záporok erősségét az ún. ZHR (zenithal hourly rate, zenitre redukált óránkénti darabszám) jellemzi, amely az egy óra alatt, ideális körülmények között észlelhető meteorok számát adja meg. Ez a Perseidák esetében 100 környékén van csúcsidőben. Ennyit persze senki nem fog látni; ha valaki tavaly augusztusban látott kb. tucatot óránként, az utólagosan is áldja a szerencséjét. Egyetlen raj van, amely még ezt a számot is képes felülmúlni, ez pedig a bejegyzés elején is emlegetett Quadrantidák.
Nevét az egykori Quadrans Muralis csillagképről kapta, radiánsa a mai Ökörhajcsárban található. A szülőobjektumát némi bizonytalanság övezi; hivatalosan a 2003 EH1 jelű kisbolygó, amely talán nem is más, mint a C/1490 Y1 jelű üstökös. Az ilyesmi megesik a halvány objektumoknál. Az üstökös 1490-ben járt utoljára Nap-közelben, így Földünk már több, mint ötszáz éve fogyasztja a hátrahagyott porát.
A hullócsillagok képzeletbeli meghosszabbítása az Ökörhajcsár csillagképben találkozik.
A Quadrantidákat egyetlen apróság választja csak el a világhírtől: januárban piszkosul hideg van. Már pedig a hullócsillag vadászathoz huzamosabb időt kell eltölteni a szabadban, ami legalábbis kényelmesen nem kivitelezhető, így pedig hiába az akár 150-es ZHR. Persze, mindig vannak kellően lelkes és felkészült emberek, akik nem akarják elmulasztani a látványosságot. Ha valaki erre adná a fejét, annak a mesterséges fényektől mentes szabadtéri helyszín felkutatásán és a fagy elleni védelmen túl a korán keléssel is meg kell birkóznia. Idén január 4-én, a reggeli órákra valószínűsítik a meteorraj maximumát, ezért a hajnalai órákban érdemes elsősorban próbálkozni. Ja és persze nem árt, ha derült az égbolt. Minden más adott: a radiáns kelet - északkelet-i irányban lesz, egészen 60 fok magasra kúszik fel, a Hold pedig szerencsére nem zavarja az észlelést.
Ha valaki lemaradna róla, az (bár csökkenő eséllyel) pár napig még elcsíphet egy-egy kósza quadrantidát. Azoknak pedig, akik kényelmesebb megoldást keresnek, ajánlom a Tűzgömbök Világát, remélhetőleg számos látványos felvétellel fog gazdagodni a gyűjteményük.
Quadrantida-meteor 2015-ből.
