Nem rég ért véget a jelenlegi televíziózás (sőt, inkább a jelen évtized) legjobb sci-fi sorozata, a The Expanse (magyar címén Térség, de ezt már most felejtsük el) második évada. Az eredeti könyvsorozatot képernyőre vivő Syfy csatorna meglepően magas színvonalú, ám hullámzó dinamikájú első évadot tett le az asztalra, amelynek vége grandiózus és izgalmas folytatást helyezett kilátásba. Habár a hibákat nem sikerült kiküszöbölni, ami jó volt, még jobb lett; a fizika pedig köszöni szépen, tisztelve van a képernyőn is. Igazi ritkaság az ilyen, ezért is szeretjük.
Az alapsztori szerint valamikor a 23. (?) században járunk, mikorra az emberiség a technológia logikus fejlődésének köszönhetően már benépesíti a Naprendszer szilárd felszínnel rendelkező égitesteinek többségét, a csillagok világa azonban még elérhetetlen távolságra van térben és időben is. Ez a vízió valahol félúton van a futurisztikus csilli-villi utópia és a sötét, posztapokaliptikus jövőkép között. A történelem (amelyet elszórt megjegyzésekből rakhat össze a néző/olvasó) nagyon is realisztikus alakult az Expanse világában. A Föld egységessé vált az ENSZ égisze alatta, a technológiai fejlődéssel pedig úrrá tudtak lenni a legtöbb civilizációs problémán (betegségek, élelmezés, környezetvédelem stb.). A Hold mellett elsőként a Marsot sikerült kolonizálni, ahová a túlnépesedés elől a tudományos- és kulturális elit költözött (na meg akinek volt hozzá pénze), amely hosszú távon egysaránt váltott ki függetlenedési vágyat és viszonylagos technológiai előnyt az anyabolygóval szemben. A két nagyhatalom hidegháborújában pedig az elnyomottak szerepe jut az Aszteroida övezet (röviden csak Öv) szikláin, illetve az óriásbolygók holdjain megtelepedett kisebb-nagyobb kolóniáknak. A Naprendszer egy igazi lőporos hordó, amelybe ráadásul megérkezik a szikra is – mégpedig kívülről.
Fun fact: a mormonok pedig mindeközben város méretű kolonizációs hajót építenek. Mert megtehetik.
A történet kezdetben két szálon fut. A Ceresen dolgozó Miller nyomozó (Thomas Jane, zseniális a fickó) egy fiatal lány eltűnése ügyében nyomoz, míg James Holden (Steven Streit) a hajója, a Rocinante maroknyi legénységével azt próbálja kideríteni, kinek állhatott érdekében egy ártatlan teherhajó elpusztítása. A szálak az első évad végére érnek össze, mikorra is kiderül, hogy az emberiség történetének legnagyobb összeesküvése épp az emberiség érdekében történik és még az is megéri valakinek, hogy háborúba taszítsa a teljes bolygórendszert.
A Rocinante legénysége, középen az elvek által vezérelt James Holden kapitány.
Jelen írás elsősorban a sorozatról szól: egyrészt a sorozat sokkal több emberhez jutott/juthat el, másrészt a James S. A. Corey álnév mögött megbúvó írópáros műve közel tökéletes (rövid úton ömlengésbe csapna át a kritika). Viszont röviden beszélni kell a könyvek és a sorozat viszonyáról. A kilenc kötetesre tervezett űroperából egyelőre öt jelent meg, logikusan az első, a Leviatán ébredése szolgáltatja a sorozat első szezonjának történetét. Van azonban egy csavar: az első évad mindössze a Leviatán ébredése-nek kb. kétharmadát dolgozza fel. Ebből a döntésből származott az Expanse első felvonásának két fontos gyengesége: egyfelől a játékidő túl nagy részét tették ki a súly nélküli mellékszálak, ártva ezzel a sztori feszességének, másfelől az évad vége ott maradt a levegőben lógva, megnyugtató lezárás vagy idegőrlő cliffhanger nélkül.
Az első négy kötet a majdani kilencből.
Így viszont a második évad közepére maradnak a legerősebb történések. Az események láncolatának magyarázata, a Föld pusztulásának tényleges veszélye, valamint a fenyegetés elhárítása. Utóbbival nem csak a két főszereplő ér révbe és nyer feloldozást korábbi vélt vagy valós bűneikért, de maga a sorozat is eljutott oda, ahová igyekezett: egy igazi nagybetűs űroperává nőtte ki magát. Látvánnyal, értelemmel, mondanivalóval, céllal rendelkező klasszikussá! De aztán egy héttel később folytatódott a következő epizóddal… és megint leült minden. A 13 részes második évad közepétől a tét kisebb lett, az akció kevesebb és ami még bosszantóbb, hogy a karakterek csak hosszú részek alatt döbbennek rá arra, amit a néző már régóta sejt vagy tud, ez pedig kinyírja a meglepetést és az újdonságot.
Miller nyomozó, az új kedvenc karaktered.
Voltak azonban jó húzásai is a sorozat készítőinek. A könyvek egészének ismeretében ügyesen strukturálták át a történetszálakat, úgy, hogy az események és az ok-okozati összefüggések követhetőbbek legyenek. Több karaktert, pl. a karizmatikus földi politikusnőt, Chrisjen-t (Shohreh Aghdashloo) már a kezdetektől szerepeltetik, pedig csak a második kötetben, a Kalibán háborúja-ban bukkant fel először. Az ő szemszögéből bepillantást nyerhetünk az interplanetáris háború előszelébe, a politikai és diplomáciai, valamint a Föld 23. századi helyzetébe. A második évadban kaptuk meg a másik erős női karaktert, Bobbie-t (Frankie Adams), a marsi tengerészgyalogost, aki a vörös bolygóval kapcsolatban szolgáltat hasonlóan egyedi nézőpontot.
Bobbie, a marsi tengerészgyalogos.
A történet amúgy sem fukarkodik az erős karakterekkel, a fent említetteken kívül a mellékszereplők is mind kifejezetten jellegzetesre és hihetőre sikerültek (még ha a színészi játék nem is mindenhol üti meg a kellő színvonalat). Külön kiemelendő a Rocinante legénységének tagja, Amos (Wes Chatham), akinek jelleme leginkább önkritikus bulldózerként írható le: erőszakos, faék egyszerűségű, drabális állat, aki viszont teljesen tisztában van a hibáival és korlátaival. Tudja, hogy empatikus és erkölcsi érzéke gyakorlatilag nulla, ezt viszont hibának tartja (!), így mindig egy nála ’’jobb’’ embert követ vakon, tűzön-vizen át. Minimum meglepő. Mivel a sorozat bátran szán időt a hétköznapi, életszerű helyzetekben történő beszélgetésekre, még jó néhány rétegelt karakterre bukkanhatunk, mindegyikük egy-egy ponton felrúgja a megszokott kliséket. Legyen az akár az említett hajó legénységének jelleme, az intrikus motivációja vagy csak az epizódszereplőként felbukkanó övbéli múltja, öröm látni az ilyeneket és gondolkodni rajtuk egy sort.
Szintén jó a helyzet a hitelesség terén is, habár törvényszerű volt, hogy a tévés feldolgozásban kissé háttérbe szorul a tudomány. Azon belül is a fizika, ezen a téren ugyanis a könyv szinte már ultrarealisztikus, különösen a gravitáció témájában. Az övbéliek tipikusan rendkívül magasak, hosszú, vékony végtagokkal, mivel a fiatalkori alacsony gravitációs környezet ténylegesen így befolyásolja a szövetek fejlődését. A könyvben mindezt szemléletesen leírják, a sorozatnak viszont egyszerűen nincs kapacitása arra, hogy minden második szereplője egy langaléta egyetemi kosárlabdázó legyen. (Vicces helyzet még a legelső részben: Miller rámutat egy két méter magas ürgére, ’’tipikus övbéli’’; na ő volt az utolsó ilyen, akit a sorozat megmutatott.)
Az övbéliek nem bírják a földi gravitációt (na jó, akadt még egy magas statiszta).
Hasonló a helyzet a hajókon megvalósított mesterséges nehézkedéssel, amelyet folyamatos gyorsulással (gyorsulásnál a tehetetlenségünk miatt érezzük pl. hogy a kocsi ülésébe ’’nyomódunk’’ – na most a kocsi ülését kell elképzelni az űrhajó fedélzeteként), szakszóval égetéssel érnek el: a hajók félútig gyorsulnak az úticéljuk irányába, majd átpördülnek és a maradék félúton lassítanak. A könyv ráadásul mindig rendkívül következetes az űrbéli utak tekintetében, legyen szó az utasokra ható erőkről, az időtartamokról vagy távolságokról. A sorozat mindezen realizmust szintén felvillantja, olykor azonban egy-egy percre szívesen ’’elfeledkezik’’ a fizikáról, ha a dramaturgia úgy kívánja meg vagy a jelenetet túl nehéz lenne megvalósítani. Ez persze érthető is, könyvben sokkal több eszköz áll a rendelkezésre a fizikai háttér magyarázatához, a sorozatban viszont a képeknek kell beszélniük.
A Coriolis-erő, az megvan?
Ha már képek: a SYFY csatorna az amerikai piacon is kiemelkedő büdzsét (7-8 millió $ epizódonként) nem a fizetésekre költötte, hanem a látványra. Nem korszakalkotó, nem is mindig hibátlan, de korrekt. A sorozatoknál kifejezetten ritka, hogy nem zökkentik ki a nézőt az űrbéli jelenetek, itt viszont szépen belesimul a CGI a díszletek között felvett jelenetek közé. Szükség is van erre, ha már a történet 80%-a az űrben játszódik, és igen gyakran a fegyverek is előkerülnek. Egy tökéletes példa:
Persze a nagy pénz nagy felelősséggel is jár, ha a produkció nem hozza a megfelelő nézettségi adatokat, akkor lelkiismeretfurdalás nélkül kaszálnak el akár zseniális sorozatokat is (nyugodj békében Firefly). Márpedig az Expanse nem hozza. A második évad végére nagyjából fél millió néző volt az átlaga, amely még az első évad amúgy sem túl acélos számaihoz képest is visszaesés. Azonban minden rajongó megnyugodhat, a Netflix ugyanis szárnyai alá vette a sorozatot, és már be is rendelték a harmadik szezont. A sci-fi rajongók pedig várják, mert ha a sorozat lendülete olykor le is ül néhány epizódra, a végeredmény olyan, amiért mindenki talál benne érdekességet. Még a fizika tanárok is.
Főszereplőink hajója, a Rocinante, tizenkét torpedóval és egy elsőosztályú kávégéppel felszerelve.
