A Naprendszerben több, mint félmillió kisebb-nagyobb sziklát, összefoglaló nevükön aszteroidát ismerünk, amelyeket az elmúlt kétszáz évben fedeztek fel. Viszont csak néhány hete történt, hogy megtalálták az első olyan aszteroidát, amely bizonyítottan extraszoláris eredetű – vagyis egy másik csillag körül keletkezett. Az Oumuamua névre keresztelt aszteroida pályájának elemzése szolgált egyértelmű bizonyítékául annak, hogy a Naprendszeren kívülről érkezett és a későbbiekben el is fogja hagyni csillagunk gravitációs terét. Az aszteroida túl távol haladt el tőlünk, hogy az alakját és méretét közvetlenül is megállapíthassák, a fényességmérésekből azonban következtetni lehet mindezekre. A kapott eredmények alapján pedig nem csak származása, de formája is különleges: leginkább egy utca méretű szivarra hasonlít.

Fantáziarajz a különleges aszteroidáról. (Forrás: ESO)

Valószínűleg mindenki nézett már fel az éjszakai égboltra ismert csillagképek után kutatva. A legegyszerűbben és a leggyorsabban a Nagy Göncölt (avagy Medvét) lehet megtalálni, amelynek hét fényes csillaga akár városi fények mellett is jól kivehető. Ráadásul egész évben minden este felbukkan az égbolton, mivel ún. cirkumpoláris csillagkép, amely sosem megy a horizont alá. Ennek oka, hogy a Nagy Medve közel található a bocsához, avagy a Kis Göncölhöz, amely az égi pólust is rejti.

Mindenki látja a Göncölszekeret?

Újra a tudományos érdeklődés és a médiafigyelem középpontjába kerültek a gravitációs hullámok. Előbb bejelentették az európai detektor, a Virgo által detektált első (összességében negyedik) gravitációs hullámot (GW170814 a beceneve), majd a LIGO kollaboráció prominens kutatói bezsebelték már régóta borítékolható és persze jól megérdemelt Nobel-díjukat. Az egyik díjazott, Rainer Weiss már a másnapi sajtótájékoztatóján jelezte, hogy hamarosan valami még jelentősebbet fognak bejelenteni. A napokban meg is történt a beharangozott esemény; a LIGO/Virgo kollaboráció, a NASA valamint Európai Déli Obszervatórium (ESO) közös sajtótájékoztatóján mutatták be az ötödik detektált gravitációs hullámot is, amely egyben az első, neutroncsillagok összeolvadásakor keletkezett jel. Ettől is nagyobb jelentőséggel bír, hogy kibocsájtott elektromágneses sugárzás alapján először sikerült megtalálni az összeolvadás pontos helyét – ezzel pedig egy csapásra hatalmasat lépett előre a csillagászat és a kozmológia.

A Tejútrendszer a mi galaxisunk, a csillagsziget, ahol a Napunkon kívül még sok milliárd csillag található az űr végtelen vákuumában… A költői bevezetés, amellyel csak nem minden Tejútrendszerrel foglalkozó ismeretterjesztő tartalom nyit, elkendőzi a választ egy nagyon is gyakori kérdésre: pontosan hány csillag is van a Tejútrendszerben? Vagy, ha kicsivel könnyebb kérdést szeretnénk megfogalmazni a csillagászok felé: mennyi anyag van benne? A válaszul adható számadatok még csillagászati léptékkel is igen nagy bizonytalansággal bírnak. A galaxisunkból elszökni igyekvő, ún. hipersebességű csillagok tanulmányozása azonban minden eddiginél pontosabb eredményeket tett lehetővé.

A Tejútrendszer felülnézetből. Művészi elképzelés - ilyen felvételt természetesen nem tudunk készíteni. (Forrás: NASA/JPL)

Földünket nem csak a teljes elektromágnes spektrumból érkező fotonok és a porszemcséktől a méteres szikláig terjedő meteorok bombázzák nap mint nap, hanem a világűr vákuumát elképesztő sebességgel átszelő részecskék is. Ezek többségének elsődleges forrása csillagunk, a Nap, ahogy azonban az egyre nagyobb energiájú részecskék eredetét vizsgáljuk, egyre extrémebb gyorsító mechanizmusokat és ezzel párhuzamosan egyre távolabbi objektumokat kell keresnünk. De vajon mi gyorsíthat fel egy elemi protont annyira, hogy energiája egy jól megütött teniszlabda mozgási energiájához ér fel? A világ legnagyobb mérőberendezése most ha csak kis lépéssel is, de közelebb hozott minket a részecskefizika fél évszázados rejtélyének megoldásához.