Valószínűleg mindenki nézett már fel az éjszakai égboltra ismert csillagképek után kutatva. Tiszta téli estéken a legfényes csillagok közel kör alakú alakzata vonzza elsősorben a tekintetünket: ez a Nagy Téli Hatszög – amit hét csillag alkot. A látszólagos ellentmondások folytatásaként még a tavaszi hónapok kora esti óráiban is teljes létszámban figyelhetőek meg a horizont felé közeledő alakzat csillagai: a horizonthoz legközelebb a Rigel; dél-nyugat felé a Szíriusz és a Procyon; magasan a Castor és a Pollux, illetve a Capella; végül pedig legnyugatabbra az Aldebaran. Utóbbi, amely narancssárgás színével tűnik ki, a legfényesebb csillaga az állatövi Bika csillagképnek, amely az emberi szem számára látható és láthatatlan csodákat is rejt.

Balra a narancsos színű Aldebaran, a Bika szeme, jobbra pedig a Fiastyúk nyílthalmaz. (Forrás: Rogelio Bernal Andreo/ APoD)

Az állatövi csillagképek a horoszkópokból jól ismert tizenkét csillagjegynek felelnek meg. Habár az életünk alakulására nyilvánvalóan nincsenek hatással (kivéve ha valaki túl sok időt tölt horoszkópok olvasgatásával), nem csak az asztrológia (ez a kuruzslás), hanem az asztronómia (ez pedig a csillagászat) is kiemelten kezeli ezeket a konstellációkat. Az ok, hogy ezen tizenkét (valójában tizenhárom) csillagképet érinti az ekliptika dél-nyugat felé pedig a Procyon és a Szíriusz, vagyis a bolygónk Nap körüli keringési pályájának égboltra vetítése. Azonban a mi nézőpontunk a Földhöz van rögzítve, így épp fordítva érzékeljük mindezt: az ekliptika íve a Nap látszólagos mozgását jelöli ki egész évben. Mivel pedig a Naprendszer főbb égitestjei mind közel egy síkban keringenek, így az ekliptika közelében csíphetjük el a bolygókat és a Holdat is.

Az állatövi (másik nevén zodiákus) csillagképek elhelyezkedése a Nap látszólagos pozíciójához rögzített ekliptika mentén.

A Nap május közepétől csaknem egy hónapon át az Orion és a Szekeres csillagképek között tanyázik, az égbolt azon részén, amelyet télen a Nagy Hatszög csillagai uralnak (késő tavasszal persze nem látszódnak ezek a konstellációk). Itt, a jól ismert Oriontól nyugatra található a Bika csillagkép, amely épp az elhelyezkedése révén vált a korai civilizációk egyik első csillagképévé. A Bronz korban ugyanis a Nap a Bikában tartózkodott a tavaszi napéjegyenlőség idején, ez pedig spirituális és mezőgazdasági értelemben is kiemelt jelentőségűvé tette az égbolt ezen szegletét. A Bika többek között ezért is válhatott a mediterrán és közel-keleti kultúrkörben a termékenység szimbólumává – azonban ez nem magyarázza meg, hogy a konstellációt miért erről az állatról nevezték el.

A Bika csillagkép vizualizációja; tőle balra az Ikrek, jobbrra pedig a Kos és a Halak állatövi csillagképek. (Forrás: Stellarium)

Az angol nyelv által is Taurus-ként hivatkozott csillakép nem igazán hasonlít a névadó állatra, fényesebb csillagai inkább egy szűk és elnyújtott V-betűre emlékeztetnek. Legfényesebb csillaga, vagyis az alfa Tauri az Aldebaran, amely a Téli Hatszög egyik csúcsát is képezi. Bétája az Elnath névre hallgat és gyakorlatilag egyszerre része a Szekeres csillagképnek is. A két érintkező konstelláció koncepciója első hallásra adná is magát, miszerint a Bika húzza a Szekeres szekerét. Azonban a görög mitológia alapján a Szekeres csillagkép Pelopsznak a lovak húzta vesernykocsijának felel meg, míg a Bika alakjához több más történet is rendelhető, pl. Zeusz egyik kalandja, amikor is fehér bika képében rabolta el legfrissebb hódítását, Európát.

A Bika csillagainak elhelyezkedése, mellettük az Orion és a Perszeusz konstellációk. (Forrás: Stellarium)

Az említett Aldebaran egy vörös óriás csillag, az egész égbolt 13. legfényesebbje. Ezt elsősorban a méretének köszönheti, az átmérője ugyanis 44-szerese a Napunkénak (pedig alig 1,7-szar nagyobb a tömege), de szerepet játszik a viszonylagos közelsége is. Jelenleg 65 fényévre tartózkodik a Naprendszertől és folyamatosan távolodik. Legközelebb kb. 320.000 évvel ezelőtt járt a hozzánk, akkoriban a Földről megfigyelhető legfényesebb csillag volt. Akárcsak az égbolt majd minden fényesebb csillagának is, az Aldebaran-nak is az arab elnevezése terjedt el, jelentése Követő. Hogy pontosan mit is követ, nem egyértelmű, de valószínűleg a két, közelében található csillaghalmazzal hozható összefüggésbe az elnevezés.

A vörös óriás kategóriához képest az Aldebaran színe inkább narancsos, a méretei viszont valóban óriásiak, míg a Naphoz viszonyítva is.

Az egyik kézenfekvő opció a Hyádok nevű nyílthalmaz, amelynek csillagai az Aldebaran körül találhatóak. Ez viszont csak látszólagos, utóbbi ugyanis jóval közelebb található a halmaz tagjainál ún. előtércsillagként. A Hyádok a 153 fényéves távolságával még így is a legközelebbi csillaghalmaz. A 9-10 fényév átmérőjű térrészben található mintegy ezer csillag ugyanabból a gáz- és molekula-felhőből keletkezett, kb. 625 millió évvel ezelőtt. A nyílthalmaz, mely a titán Atlasz öt lányáról kapta a nevét, szabad szemmel is megpillantható, legfényesebb csillagai alkotják a Bika fentebb említett V-betűjének csúcsát. A Hyádok csillagai az évmilliók alatt lassacskán eltávolodtak egymástól és mostanra már több teliholdnyi terület fednek le az égbolton. Régebben tehát a fényük sokkal jobban koncentrálódott – akárcsak a másik közelben található nyílthalmaz, a Plejádok esetében.

Bal oldalon az Aldebaran-t körbeölelő Hyádok, jobb oldalon pedig a kompakt Plejádok nyílthalmaz látható. (Forrás: Bob King)

A Plejádok ösztömege és csillagai hasonlóak a Hyádokéhoz, viszont fiatal (kb. 100 millió éves) nyílthalmaz révén csillagai jóval koncentráltabban helyezkednek el. Tőlünk messzebb, kb. 400 fényévre található, ezért a legfényesebb csillagai némiképp halványabbak, maga a halmaz azonban szabad szemmel is könnyen megpillantható, akár városi fények közelében is. Tekintetünkkel az Aldebaran-tól kicsivel nyugatra kell keresgélni, amíg látni nem vélünk egy kékes foltot, ami, ha közvetlenül nézünk oda, alig látszik. Tüzetesebb és hosszabb szemlélődés után az élesebb szeműek akár 10-12 elkülöníthetó csillagot is kiszúrhatnak. Binokulárral, esetleg kis nagyítású távcsővel érdemes megvizsgálni, ilyenkor a több tucat csillag mellett az azokat körülvevő kékes derengés is jól látható. Ez utóbbi a Plejádokat körülvevő ritkás porfelhőnek köszönhető, amelyből a csillagok fénye csak sokszori szóródás után jut ki. Mivel rövidebb hullámhosszú fény jobban szóródik, a távoli megfigyelő az egész nyílthalmazt kékes színűnek látja.

A Plejádok (M45) teljes pompájában. (Forrás: Bob Star)

Mivel a Plejádok jelentősen különbözik az égbolt többi, szabad szemmel is látható objektumától, így nagy hatással volt szinte minden nép mitológiájára. Az ókori görög eredettörténet szerint a Plejádok szintén Atlasz gyermekei; hét leány, akiket Orion üldözött, azonban Zeusz kegyelméből galambbá változva fel tudtak szökni az égboltra. A polinézek történetei szerint a Plejádok valaha a legfényesebb csillag volt az égen, amíg darabokra nem tört. A japánok Subaru-ként ismerik és egy ismert autómárkájuk is ezt a nevet viseli – emblémája pedig a nyílthalmaz legfényesebb csillagait. A magyar mondavilágban is saját nevet érdemelt ki: ez a Fiastyúk.

A Rák-köd (M1) ezer hat arca, az elektromágneses sugárzás különböző hullámhosszú tartományainak megfelelően. (Forrás: (rádió) M. Bietenholz, J. M. Uson, T. J. Cornwell, (infravörös) R. Gehrz, (látható) J. Hester, A. Loll, (ultraibolya) E. Hoversten, (röntgen) F. Seward et al., and (gamma) R. Buehler)

Az említett két nyílthalmazon túl akad még egy látványos mélyég objektum a Bika területén, ez pedig nem más, mint a Rák-köd. Messier mélyég-objektumokat összefoglaló listáján az első helyet elfoglaló (M1) gázfelhő egy 1054-ben kínai csillagászok által is megfigyelt szupernóva ledobott és azóta is folyamatosan táguló anyagfelhője. A 6400 fényévre lévő Rák-köd amatőrtávcsővel is megpillantható (összfényessége 8,4 mag, de ez kiterjedt felületen oszlik el), hosszó expozíciós idejű felvételeken pedig előtűnnek a színes filamentek, amelyeket elsősorban ionizált hidrogén és hélium alkot. A szupernóva-maradvány struktúrája azonban csak a teljes hullámhossztartományon végzett mérésekkel térképezhető fel. A rádiótól a gamma-tartományig minden hullámhosszon más és más rétegei figyelhetőek meg – utóbbiban például a Rák-köd központi régiója az egész égbolt legfényesebbje. A nagy energiájú fotonok forrása a szupernóvamaradvány közepén található pulzár – egy rendkívül erős mágneses térrel bíró neutroncsillag, amely a szupernóva-robbanásból maradt vissza.

Szuper nóva. Én kérek elnézést.

Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat - tudományról és science fiction-ről egyaránt.