A gravitációs hullámok detektálása nem állt le, sőt, jobban pörög, mint valaha. Olyannyira, hogy a három működő detektort összefogó LIGO-Virgo kollaboráció frissen publikált katalógusában 35 új gravitációs hullámot jelentettek be, ezzel kereken ötvenre növelve a sikeres detektálások számát. Ez pedig már egy kellően szép szám ahhoz, hogy a kutatók statisztikai következtetéseket is levonhassanak belőlük. De miként ugrott meg hirtelen az ismert gravitációs hullámok száma? Nos, a felfedezések se nem most, se nem hirtelen történtek, a gravitációs hullámok vizsgálata ugyanis elég lassú folyamat - a fejlődés azonban annál dinamikusabb.

Sorozatunk első fejezetében már tisztáztuk az alapfogalmakat, majd a második részben majdnem mindent "megmértünk", amit geometriai távolságméréssel lehet. Ez utóbbi során a parallaxis jelenségét használtuk ki, aminek viszont műszereink szögfelbontó képessége igencsak komoly korlátokat állít. Ezek megugrására ebben a fejezetben a fotometriai, azaz fényességmérésen alapuló távolságmérési módszerekbe kóstolunk bele.

Az Orion öve és alatta az Orion-köd (jobbra) Budapest fényeivel a távolban (balra). (Fotó: Ordasi András)

Négy éven belül harmadszor is csillagászati/kozmológiai vonatkozású eredményekért ítélték oda a fizikai Nobel-díjat: idén Andrea Ghez, Reinhard Genzel és Roger Penrose kapta meg a legrangosabb tudományos elismerést a fekete lyukak kutatása terén elért eredményeikért. Ezek a rejtélyes objektumok természetüknél fogva rendkívül kevés információval szolgálnak a kutatók számára, így mind megfigyelési, mind pedig elméleti fronton az apró előrelépések is élvonalbeli tudományos eredményeknek számítanak. Az igazán úttörő munkák beérésére pedig gyakran évtizedeket kell várni, mint ahogy a három díjazott esetében is történt.

A fekete lyukak kétségkívül a csillagászat (és a sci-fi) legmisztikusabb objektumai: extrém gravitációjuk, egzotikus természetük és rejtélyes eredetük egyaránt teszi rendkívülivé őket. A kérdések feloldásában az sem segít, hogy kutatásuk igen csak behatárolt a távolságuk és az elektromágneses sugárzásuk teljes hiánya miatt. A közelmúltban azonban legalább a felfedezésükhöz és a tömegmérésükhöz új csatornát fejlesztett ki az emberiség: ez a gravitációs hullámok, a téridő rezdüléseinek detektálása. Segítségükkel már néhány év alatt is úttörő felfedezések születtek, immáron pedig nem csak a fekete lyukak két végletéről (értsd, kis és szupernagy tömegű) vannak megfigyelési adataink, hanem a köztes objektumokról is.

Az Interstellar (Csillagok között) c. filmben szereplő fekete lyuk és világító környezete, amelyek szakértők segítségével realisztikusan modelleztek. (Forrás: Double Negative / Interstellar)

Nem, ezúttal nem egy kattintásvadász címről vagy egy visszafogott megfogalmazású tudományos eredmény média általi felnagyításáról van szó. Egy brit kutatócsoport ugyanis foszfinmolekula jelenlétét mutatta ki a Vénusz légkörében, és ténylegesen lehetséges, hogy mindezt (mikroszkopikus) élő szervezetek hozták létre. De miként lehetséges egyetlen színképvonal megfigyeléséből ilyen messzemenő következtetéseket levonni?

A Vénusz felszíne a Magellan űrszonda által készített radaros mérések alapján. (Forrás: NASA/JPL/Caltech)