A közelmúltban újra az érdeklődés előterébe került a Naprendszeren túlról érkező 1I/2017 U1, ismertebb nevén az 'Oumuamua. Az első ismert intersztelláris eredetű objektumot felfedezését követően egy ideig üstökösként tartották számon, habár a megfigyelések több furcsaságot is mutattak. Ilyen volt például az 'Oumuamua lapos, korongszerű (esetleg szivarra hasonlító) alakja, de az igazi fejtörést az üstökösökre jellemző kitörések hiánya okozta. A neves harvardi csillagász, Avi Loeb többek között erre alapozta a gyorsan széles körű népszerűségre szert tett elméletét, miszerint egy idegen civilizáció által épített űrhajót, pontosabban annak napvitorláját láthatta az emberiség. A közelmúltban azonban két tanulmány is természetes magyarázatot talált az 'Oumuamua furcsaságaira: eszerint a csillagközi térből érkező objektum nem egy vízjeget tartalmazó üstökös volt, hanem egy Pluto-szerű bolygó darabkája.

Az 'Oumuamua megfigyelt fényességváltozásának első magyarázata egy szivarszerű szikla (jobbra) volt, ám nem sokat váratott magára a napvitorla (balra) ötlete sem. (Forrás: Mark Garlick / Science Photo Library)

A szupernóvák az Univerzum legnagyobb energiafelszabadulással járó, egyszersmind legfényesebb objektumai. Mégis, a távoli galaxisokban felrobbanó csillagok csak halvány fénypontként bukkannak fel az óriástávcsövek felvételein. Az elmúlt négyszáz évben mindössze egyetlen szupernóva akadt, amely szabad szemmel is megpillantható volt: a galaxisunkon kívül, de épp az egyik legközelebbi kísérőgalaxisunkban, a 160 ezer fényévre lévő Nagy Magellán-felhőben felbukkanó SN 1987A. A harmincnégy éve a tudományos érdeklődés fókuszában lévő szupernóva kutatása azóta is tartogat kuriózumokat - például a robbanás után visszamaradó, mindeddig rejtőzködő neutroncsillagát.

Februárban három szonda is érkezett a vörös bolygóhoz, podcastünk harmadik adásának idejére a Perseverance pedig már le is szállt a Jezero-kráterben. A Mars gépesített meghódítása azonban nem most kezdődött; a '70-es évektől tucatnyi űrszonda, leszállóegység és rover tanulmányozta a bolygó felszínét, légkörét, történetét és immáron az esetleges élet nyomait is. Beszélgetésünk során végigvettük a legérdekesebb küldetéseket a szovjet csoszogó robottól egészen a Perseverance landolásáig, sőt, kicsit a Mars-kutatás jövőjébe is betekintünk.

A sorozatunk első fejezetében tisztázott alapfogalmak segítségével a második részben majdnem mindent "megmértünk", amit geometriai távolságméréssel lehet; a harmadik felvonásban a távolabb elhelyezkedő egyedi csillagokat is sikerült a fényük segítségével elhelyeznünk a térben, majd legutóbb a halmazokba tömörülő csillagok sokaságát használtuk ki azok távolságának megmérésére. Ebben a részben kilépünk a Tejútrendszerből, és messzi-messzi galaxisokig kalauzoljuk az olvasót, amelyekben időnként felcsillan egy-egy új fénypont. Ezek a fénypontok különböző csillagok megsemmisüléséből (szupernóvákból) erednek, amelyek annyira hatalmas energiák felszabadulásával járnak, hogy akár még sok millió fényéves távolságból is észrevehetőek. Mi pedig igyekszünk, hogy utolsó üzenetük ne legyen hiábavaló, és segítségükkel egy kicsivel többet tudjunk meg az Univerzumról.

Amikor feltekintünk az éjszakai égboltra, a csillagok többsége kékes-fehéres színű fénypontként tündököl. A gyakorlottabb (vagy éppen élesebb szemű) megfigyelők kiszúrhatnak vöröses árnyalatú csillagokat, mint például az Orion-csillagképben található Betelgeuse-t, távcsövön keresztül nézve pedig jó pár példát lehet találni a Napunkhoz hasonló sárga csillagokra is, mint amilyen a Hattyú fejét alkotó Albireo A. Sőt, ha fellapozzuk a megfelelő csillagászati könyveket, a szivárvány minden színében pompázó csillagkorongokra láthatunk példákat. Ugyanakkor az égboltról jól láthatóan hiányzik a teljes színpaletta. Milyen hatások alakítják a csillagok színét a fotonok elindulásától kezdve az agyunkban kialakult képig – és hogyan kellene ezeket ábrázolnunk a digitális ábrákon?

A déli Tejút része, a Centaurus, Crux és Carina csillagképek körül. Forrás: ESO / P. Horálek