A sciencce-fiction irodalom nagy klasszikusai gyakran értek meg folytatásokat, a legnagyobb sikereiket pedig az alkotók előszeretettel bővítették komplett univerzumokká. Manapság a hollywoodi filmek kapcsán hallani elsősorban az univerzum-építés fogalmáról: a folytatásos vagy éppenséggel csak lazán kapcsolódó történetek mind ugyanazon jól megkonstruált világban játszódnak, ahol a fiktív történelem ugyanúgy kidolgozott, mint pl. a fizikai szabályok. Ha a legnagyobb hatású és sikerű sci-fi univerzumot keressük, a hozzáértők valószínűleg egyöntetűen egy rendkívül terjedelmes és még inkább elgondolkodtató eposzra mutatnának - ez a Dűne. Vendégposzt ProfPhysx tollából.

Az íróról

Frank Herbert (1920 – 1986) amerikai tudományos-fantasztikus író. Első története (Looking for Something) 1952-ben jelent meg, míg első regénye, a Tengeri Sárkány 1956-ban került a könyvesboltok polcaira. Leghíresebb műve a Dűne, melynek írását 1959-ben kezdte meg. A könyv két részletben jelent meg 1963-ban és 1965-ben, és két díjat is nyert (Nebula és Hugo Award 1965-ben, illetve 1966-ban). 1986-ban bekövetkezett haláláig a könyv univerzummá bővült, mely 6 regényt tartalmazott, illetve az univerzum részletes történelmét, mely alapján fia, Brian és Kevin J. Anderson kiegészíthették a történetet (ezek közül csak a két befejező kötetről fogok írni).

Frank Herbert katolikus családba született, de felnőttként áttért a buddhizmusra. Élete során erős kritikával illette mind a Szovjetuniót, mind saját kormányát, mely megvetés a Watergate botrány miatt erősödött fel. Politikai és vallási nézetei megjelennek műveiben is, ahogy arra a későbbiekben kitérünk.

A Dűne-univerzum megalkotója, Frank Herbert. (Forrás: The News Tribune)

A Dűne Univerzum

Frank Herbert művei 1963 - 1986

Hat könyv kötődik a sorozatból Frank Herbert nevéhez:

• Dűne (1965)
• A Dűne messiása (1969)
• A Dűne gyermekei (1976)
• A Dűne istencsászára (1981)
• A Dűne eretnekei (1984)
• Dűne: Káptalanház (1985)

Bár mindegyik könyv felkerült a New York Times Best Seller listájára, elsősorban az első kötet nyert neves díjakat (Hugo és Nebula Awards).

Bármilyen polcon jól mutat a Dűne-sorozat.

A történet

Történetünk egy fiktív jövőben játszódik, ahol az emberiség benépesítette a Galaxist és korábban sikerrel legyőzte az öntudatra ébredő gépeket. Ebből kiindulva nem használnak komplex elektronikai eszközöket, a csillagközi navigálást is emberi hibridek, a fűszermelanzs segítségével rövidtávú jövőbelátással is rendelkező navigátorok végzik. Az emberiség három nagy frakcióra oszlik. Az első a középkori európai királyságok hierarchiájára építő Landsraad, a nagy nemesi famíliákat tömörítő tanács, melynek feje, az Impérium uralkodója IV. Shaddam Padisah Császár a Corrino-házból. A három legerősebb nemesi családba rajtuk kívül az Atreides- és a Harkonnen-ház tartozik. A második az Űrliga, mely monopóliummal rendelkezik az űrutazás, és ezáltal a bolygóközi kereskedelem felett is. Ők papíron semlegesek, de a gyakorlatban a hatalmi érdekek ezt megváltoztathatják. A harmadik pedig a Bene Gesserit rend. Ez a csak nőkből álló rend leggyakrabban a közvetítői, tanácsadó szerepet látja el a birodalomban. Tagjai kemény kiképzésen/oktatáson esnek át, és kiváló harci, illetve manipulatív képességekkel rendelkeznek.

A történet évezredeket ölel fel és egy „történelmi drámán”, az Atreidesek hányattatásain keresztül mutatja be az emberiség sok megválaszolatlan kérdését, kultúráink sajátosságait egy lehetséges jövőképben. A történet olyan hosszú, hogy annak részletezésébe nem mennék bele, inkább a mű mögöttes tartalmára térnék ki. Akinek sikerül ezzel felkeltenem az érdeklődését, nyugodtan nekikezdhet a könyveknek, sokáig lesz olvasnivalója.

Ami a történet mögött van

Érdekes, hogy a Dűne annyira bonyolult könyv, hogy nagyon sok kiadó visszautasította, mielőtt megjelenhetett volna. Amellett, hogy nagyon hosszú volt, az összes köteten látszik a kutatómunka, amit Frank Herbert elvégzett. Sok földi kultúra, tudományos és vallási nézet megjelenik benne, melyek gondolkodásra késztetik az olvasót.

A sorozat tudatosan épít az alacsony technológiai szintre, mivel Herbert az emberiség és az általunk létrehozott szervezetek lehetséges jövőképét akarta lefesteni. Ebből kifolyólag sok filozófiai, pszichológiai témát is beleszőtt a történetbe, valamint a különböző természet- és bölcsészettudományok, illetve az emberi potenciál is nagy hangsúlyt kapott. Mivel ez az átfogó tudományos háttér egyes kortársai szerint doktori fokozato(ka)t is érhet, csak pár példát sorolnék fel.

A borító kalandregényt sugall, a tartalom azonban sokkal többet rejt magában.

A történet különösen nagy hangsúlyt fektet a vezetők (legyen szó egyénekről vagy csoportos irányító hatalmakról) jellemére és megítélésére. Visszatérő elem az emberiség egyik nagy hibája, miszerint elvakultan követi a karizmatikus vezetőket. Az író ezen témát érintő filozófiáját talán az alábbi gondolata fejezi ki a legjobban:

„Minden kormányzatnak meg kell küzdenie egy vissza-visszatérő problémával: a hatalom vonzza a patologikus személyiségeket. Nem arról van szó, hogy a hatalom korrumpál, hanem arról, hogy mágnesként magához húzza a korrumpálhatókat. Az ilyen emberek hajlamosak megittasulni az erőszaktól, és hamar rabjaivá válnak ennek az állapotnak.”

(történelemből valószínűleg mindenki tanult ilyen esetekről). Az egyik legnagyobb kérdés, hogy miként lehet ezen változtatni.

Ezzel kapcsolatban kerül elő a vallás, a politika és a hatalom kapcsolata is. Jelen vannak a Corrinók és a Harkonnenek, akik hatalmukat latba vetve formálják a politika színpadát. Megjelenik a Bene Gesserit, akik befolyásukat kihasználva vallásokat manipulálnak, és ha érdekük azt kívánja, a politikába is van beleszólásuk. Ennek fordítottja Paul Atreides, a valláson keresztül szerez magának hatalmat, amit aztán a politika terén is kamatoztat, saját szája íze szerint manipulálva azt (mellékesen egy dzsihádot is rászabadít a galaxisra). Ő és fia, Leto Atreides esetében mindhárom pont ugyanolyan hangsúllyal kerül elő, mindketten vezetők, akiknek mindhárom ágra befolyásuk van és döntéseik hosszú távú hatásait is figyelembe kell venniük. A történet folyamán az író igyekszik rámutatni, hogy az emberiségnek szisztematikusan, hosszú távban kell gondolkodni.

A Dűne volt az első (meghatározó jelentőségű) ökológiai alapokon is nyugvó tudományos-fantasztikus regény, mellyel segített széles körben elterjeszteni ezt a tudományt, annak pár alapfelvetését és tudatosította az emberekben, hogy figyeljenek a bolygónkra. Ahogy a könyv népszerűsége nőtt, Herbert előadássorozatot is tartott azért, hogy bemutassa, a Dűne lakóinak környezeti problémái mennyire hasonlítanak a sajátunkra. Itt is megjelenik a hosszú távú, szisztematikus tervezés gondolata (rendszerelmélet), bemutatva, hogy egy bolygó ökoszisztémájának megváltoz(tat)ása nem pillanatok alatt megy végbe. Ez az a mű, mely a tudományos-fantasztikum berkein belül ugyanolyan alaposan felépíti világát (világait), mint Tolkien Gyűrűk ura univerzuma.

Frank Herbert számolatlanul feszegeti a fontosabbnál fontosabb kérdéseket könyveiben, a válaszadást azonban sokszor az olvasóra bízza. Ez megnehezíti műveinek olvasását, viszont bizonyos szempontból élvezetesebbé teszi azt, gondolkodásra készteti az embert, ami manapság nem mondható el sok íróról. 1986-ban bekövetkezett halálával műve befejezetlenűl maradt, jegyzetei és az utolsó kötet vázlata Dűne 7 címmel hevertek fiókjában, mígnem az 1990-es évek végen fia, Brian Herbert és Kevin J. Anderson bele nem vágtak, hogy befejezzék, amit Frank Herbert a Dűnével elkezdett.

Brian Herbert és Kevin J. Anderson, 1999 –

• A Dűne vadászai (2006)
• A Dűne homokférgei (2007)

Az eredetileg egy kötetes befejezést az írópáros 2006-ban és 2007-ben két kötetben publikálta. Ekkor már túl voltak két előzménytrilógián, melyek, bár nem voltak akkora siker, mint az eredeti könyvek, mind felkerült a New York Times Best Seller listájára. Ezek bizonyos szintig Frank Herbert jegyzetein alapulnak, nagy mennyiségű újdonsággal megörvendeztetve az olvasókat. A történelmi háttér kibővítése szintén a korábbi regények természetes kiterjesztéseként hatnak. Más volt viszont a helyzet a nagyívű történet (és különösen a befejezés) esetében, mely magán viseli az új szerzők sajátos gondolatmenetének és a korábbinál gyengébb tudományos háttér jegyeit.

Azok a bizonyos homokférgek.

Ez a fajta kettősség azonban negatívumokat is szült: nem nehéz észrevenni, hogy az írói stílus mennyire erőltetett. A szerzők ugyan próbálták továbbvinni az eredeti stílust, de sajnos nem tudták elérni Frank Herbert szintjét. A művek maguk emiatt sokkal vontatottabbak, és nem elsősorban azért, mert elgondolkodtatják az olvasót, sokkal inkább mert mesterségesnek hatnak. Hasonló a helyzet a karakterek szájába adott szövegekkel is, amelyek lépten-nyomon mesterkéltnek hatnak. Habár a fejezeteket bevezető idézetek és maga a történet sok hasonlóságot mutat az eredeti könyvekkel (pedig pont itt lehetett volna újítani), összességében azt kell mondani, hogy a szerzők nem tudták magukévá tenni az eredeti stílust.

Ha pedig pusztán a történetre fókuszálunk, az – nincs jobb szó – elég gyenge lett. Egyik legnagyobb hibája a terjedelmében van. Az első könyv cselekménye nagyon lapos, leginkább egyfajta felvezetés a befejezéshez, nem ad hozzá sokat a történethez. A második könyv ezzel szemben rendelkezik pár tempós eseménnyel, viszont a karakterek meglehetősen sablonosak, és bár a befejezésben nagy potenciál rejlik, annak megvalósítása nagyon vérszegényre sikerült.

Filmes adaptációk

1973-ban jött az első lehetőség a megfilmesítésre. Alejandro Jodorowsky egy monumentális művet akart összehozni. A zenét a Pink Floyd és a Magma, a karakterterveket H. R. Giger és Jean Giraud (Alien), a speciális effekteket Dan O’Bannon és Douglas Trumbull (Star Trek, Star Wars, Blade Runner) szolgáltatta volna, míg a főbb szerepekre Salvador Dalí, Orson Welles, Gloria Swanson és David Carradine lettek felkérve. A forgatókönyv alapján a film körülbelül 14 óra hosszú lett volna (ha azt nézzük, hogy ez az eredeti művet tartalmazza, elég részletes lehetett), viszont pénzügyi okok miatt kaszálták a projektet.

Játékidőben és színekben nem lett volna hiány.

Az első, megvalósult film David Lynch 1984-es Dűnéje. Bár Frank Herbertnek tetszett a mű, hiszen a korábbi adaptációknál hűbb volt a forrásanyaghoz, a nézők és kritikusok körében bukás lett. Még Herbert is megjegyezte, hogy nem volt fantázia a marketing mögött, az előre tervezett költségeket, valamint a filmes megvalósítás néhány gyengébb pontját is kifogásolta. Egy nézhető filmet kaptunk, de nagyon „hollywoodira” sikerült.

A Lynch-féle feldolgozás csak évekkel később került kult-státuszba.

2000. december 3-án a Syfy csatorna mutatott be egy három részes sorozatot Frank Herbert’s Dune címmel, majd 2003 március 16-án a folytatást, Dűne messiása és a Dűne gyermekei alapján készült Frank Herbert’s Children of Dune-t. Ezek a sorozatok ültették át a filmiparba a legjobban a Dűne világát, nagy sikerük volt. 2004-re mindkét sorozat a csatorna három legnézettebb programja közé került és mindkettő Emmy díjat nyert.

2016-ban a Legendary Entertainment megszerezte a TV-s jogokat. 2017. februárjában bejelentették, hogy a film rendezője Dennis Villeneuve (Sicario, Érkezés, Blade Runner 2049) lesz. 2018. júliusában Brian Herbert megerősítette, hogy a forgatókönyv a Dűne megközelítőleg felét íveli át. Korábbi filmjei alapján reménykedhetünk, hogy Villeneuve jól át fogja tudni ültetni mind a könyv szellemiségét, mind látványvilágát a mozivászonra. A Timothée Chalamet (Paul Atreides) főszereplésével készülő filmnek egyelőre még nincs kitűzve bemutatója - mi mindenesetre tűköm ülve várjuk.

Villeneuve a Szárnyas fejvadász után újabb sci-fi klasszikust helyezhet vissza a térképre.

Ha tetszett a bejegyzés, látogass el a Csillagvizsgáló Facebook oldalára is, ahol napi rendszerességgel találhatsz csillagászati és űrkutatási híreket, látványos felvételeket és egyéb aktualitásokat - tudományról és science fiction-ről egyaránt.