A felrobbanó csillagok, azaz a szupernóvák kutatásának bizonyos aspektusa olyan, mint a szerencsejáték: nem tudhatjuk, hogy hol, mikor és, ami legalább ennyire fontos, milyen távolságban fognak felbukkanni. A statisztikák szerint kb. harminc évente robban fel egy csillag egy Tejútrendszer méretű galaxisban, mégis, az utolsó példányt még Johannes Kepler írta le 1604-ben. Ez persze nem azt jelenti, hogy a Galaxisunk szupernóva-mentes övezetté vált, pusztán olyan helyeken történnek a robbanások, amelyekre a modern távcsövekkel sem látunk be a sűrű gáz- és porfelhőktől (pl. Galaxisunk túlsó fele vagy központi régiója). Jobb híján így a Tejútrendszer kísérőgalaxisában, a Nagy Magellán-felhőben 33 évvel ezelőtt felrobbant SN 1987A lett a modern csillagászat legközelebbi szupernóvája. A közelmúltban pedig végre úgy tűnt, hogy újabb közeli szupernóvára bukkantak kozmikus szomszédságunkban...

A Hubble-űrtávcső 2011-es felvétele az SN 1987A-ról (a szürkés pötty középen). A szupernóva körül (fehér színű), valamint az alatta és felette feltűnő (vöröses színű) karikák az egykori csillag által a robbanást megelőzően ledobott gázgyűrűk. (NASA/ESA/Hubble)

Cikksorozatunk előző két részében olyan csillagászati jelenségeket vettünk sorra 2020-ban, amelyeket nehezen tudnánk nem észrevenni az égen, ha már épp azt bámuljuk. A befejező részben olyan apró látványosságokat válogattunk össze, amelyek észrevétele korántsem magától értetődő, ehhez ugyanis a fénylő pontok és pöttyök egymáshoz való közelségét kell kiszúrnunk -ezek pedig (bár olykor az ég legfényesebb objektumai) a csillagok tengerében könnyen kieshetnek a kevésbé gyakorlott észlelő látóteréből.

Kenyai ház fölött elhúzó taurida meteor a mellette balra sorakozó Jupiter, Mars, Vénusz és Hold társaságában.

Az összefoglalónk első részében taglalt hullócsillagok után, most némiképp ritkább látványosságokat, a fogyatkozásokat vesszük szemügyre. Akármilyen fogyatkozásról legyen szó, minden esetben csillagunk fénye útjába áll valamilyen égitest, és árnyékot vet egy másikra. Napfogyatkozás esetén a Hold áll a fény útjába, így az nem éri el a Föld felszínén tartózkodó megfigyelőt (azaz minket), míg Holdfogyatkozás esetében fordítva, a Föld takarja el a Hold elől a napfényt (és mi földi megfigyelők a Holdról hozzánk visszavert fényt nem fogjuk (többnyire) látni).

A 2019. július 2-ai dél-amerikai napfogyatkozás az ESO (Európai Déli Obszervatórium) chilei megfigyelőállomásáról

Azt gondolhatnánk, hogy az éjszakai égbolt látványa idővel unalmassá válhat, mivel a csillagok egymáshoz képest nem mozdulnak el, tehát egy évszakon belül az este során nagyjából újra és újra ugyanazokat a csillagképeket fedezhetjük fel a fejünk felett. Ugyanakkor a Naprendszer égitestjeinek mozgása - mivel azok kellően közel vannak hozzánk - az (egymáshoz képest tőlünk) álló(nak látszó, de amúgy nagyon is mozgó) csillagok előtt idővel jól látható elmozdulást eredményeznek. Ez pedig jónéhány olyan - előre kiszámítható - jelenséggel szolgál, amelyért érdemes időről-időre felpillantani az égboltra. A három részes cikksorozat első része - melyet a hét folyamán még két másik fog követni - a leggyorsabban tovatűnő égitestekről, a meteorokról vagy más néven hullócsillagokról, azok sűrűbb megjelenéséről és okairól szól.

Rosenberg Róbert (a Magyar Csillagászati Egyesület tagjának) felvétele a 2011-es Perseidák idejéről Adonyból

Az esztendő végéhez közeledve mindenki összegez és toplistát készít – így tesz a Csillagvizsgáló blog is. Az év utolsó bejegyzésében 2019 tíz legjelentősebb csillagászati és űrkutatási eredményét, eseményét és hírét szedtem sorba, akárcsak tavaly és tavalyelőtt ilyenkor. Mivel a tudományos eredményeket igen nehéz (és felesleges is) összehasonlítani, így természetesen mind a lista mezőnye, mind annak sorrendje szubjektív. A listára nem csak tudományos felfedezések és mérnöki sikerek, de még egy évforduló is felkerült - ha pedig valakinek hiányérzete lenne a tízes mezőnnyel kapcsolatban, ne mulassza el megosztani azt a kommentek között.